Beérkezett pályaművek
Garainé Piber Viktória
Felismerés
(Mécs László: A mesterek utcája című verse nyomán)
Sosem szerettem a visszautasíthatatlan meghívásokat. Pont azért, mert ezeknél nem adatott meg a lehetősége sem annak, hogy az ember finoman kitérjen előle. Azon a napon is így jártam. Édesapám a nevemben megígérte, hogy tiszteletemet teszem Lady Katherine-nél. Mindenféle mellébeszélés nélkül, világosan közölte, hogy azért kell elmennem, mert a Lady unokahúga épp itt tölti a nyarat és tökéletes parti lenne számomra. Tökéletes. Érdekes kifejezés. Valahogy cseppet sem tűnt ettől vonzóbbnak a szememben a hölgy, noha még csak a nevét se tudtam. Úgy gondoltam, a tökéletesség mindenkinek mást jelent, ha egyáltalán létezik, de ha létezik is, felettébb fárasztó és unalmas dolog lehet. Mindenesetre nem akartam sem apámat, sem Lady Katherine-t megbántani, ezért beleegyeztem a találkába.
Pontban a megbeszélt időpontban ott toporogtam a Lady háza előtt. Éreztem, ahogy félelemmel vegyes kíváncsiság önti el a testem, amikor bekopogtam. Pár perc múlva ott találtam magam a nagyszalonban, Lady Katherine társaságában. Természetesen az unokahúga még készülődött, ezért elnézésemet kérte. Bő tíz perc elteltével belépett a tökéletesség élő mintaképe személyesen. Nem túlzás, hogy tökéletes volt. Arányos termet, karcsú derék, szép arc, gyönyörű szemek, a hangja pedig akár egy angyalé. A neve is ezt tükrözte: Angelique. A bemutatkozás közben láttam, ahogy ez az égi tünemény végigmér és ajkának biggyesztéséből rögtön kiolvashattam, hogy ő feleannyira sem elégedett velem. Kicsit elbizonytalanodtam ugyan, de úgy gondoltam, szellemes társalgási stílusom és ismereteim még megmenthetik a helyzetemet. Az időjárás és szerencsés megérkezésem kötelező köreinek lefutása után, amikor mindenki kínosan kezdett feszengeni, a Lady, mondván, hogy elfelejtette kiadni a vacsorára vonatkozó utasításokat, „diszkréten” magunkra hagyott bennünket.
Gondoltam, hogy most jött el az én időm! Próbáltam kedvenc témámmal előhozakodni, az irodalommal. Érdeklődtem, hogy olvasta-e Shakespeare szonettjeit, vagy Byront, esetleg Shelleyt. Ódákat zengtem irodalmi nagyságukról, az érzelmeik mélységéről, és arról a csodálatraméltó képességről, hogy érzéseiket, gondolataikat így, ilyen formában szavakba tudják Önteni. Hölgyem, miután udvariasan végighallgatta előadásom, csak annyit mondott, hogy ő nem szeret olvasni, időpocsékolásnak tartja. Szerinte felesleges az elmét pallérozni, főleg, ha a külső megjelenéssel nem foglalkozunk. Azzal fejem búbjától a talpamig végigmért egy megsemmisítő pillantással. Éreztem, ahogy a vér a fejembe száll, és elpirulok. Angelique az aktuális párizsi divatot kezdte ecsetelni, mily elegáns, mily kifinomult és lenyűgöző.
Mindeközben engem szégyen töltött el, ahogy megláttam magamat, ennek a csodálatos lénynek a szemével. Belesimítottam hajamba, amely, akár a szénaboglya, szinte szálanként másfele állt. Rég jártam borbélynál, igaz. Végignéztem a ruhámon. A felöltőm kissé gyűrött, a cipőm pedig viseltes volt, nem is úrhoz illő megjelenés. Aztán végignéztem Angelique-en, aki teljesen belefeledkezett a napernyőkről szóló beszámolójába, s monológja közben cseppet sem figyelt rám. A lány haja mindkét oldalon szimmetrikusan, egyenlő nagyságú csigákban hullott alá, ruhája kifogástalan volt, egy gyűrődés, vagy ránc sem csúfította el. Cipőjét nem láthattam, de bizonyos voltam benne, hogy az is makulátlan. Rájöttem, hogy ez a küllem igencsak sok idejébe telhetett, nekem viszont annyi minden fontosabb volt: egy felolvasás, vagy színház, esetleg egy lenyűgöző irodalmi előadás… Mégis, úgy döntöttem, hogy egy utolsó próbát teszek. Megpróbáltam másik nagy szenvedélyem felé fordulni, s a zenéről kezdtem társalogni. Angelique maga is játszott zongorán, és már épp kezdett elönteni az öröm, hogy közös témára leltem, amikor a már szokásos ajakbiggyesztéssel közölte velem, hogy csak az olyan zenét szereti, amire táncolni lehet. A bálokat szereti, hiszen sok hódolója akad, mindig tele a táncrendje, és szebbnél szebb ruhákat és ékszereket viselhet. Azzal bele is kezdett egy újabb monológba, ezúttal a legutolsó báljáról és a legfrissebb báli divatról és pletykákról.
Akkor láttam be, hogy Angelique ugyan külsőre tökéletes, de belül nem volt semmi. Akár egy baba. Egy üres héj volt csupán. Ha a szívéhez próbáltam volna közelebb férkőzni, talán nem is találtam volna mást, mint selyembe és bársonyba csomagolt ürességet.
Úriember lévén addig maradtam, amíg maradnom illett, noha semmi sem volt, ami ott tartott volna. Amikor eljöttem, úgy döntöttem, sétálok egyet hazafele. Az egyik bolt kirakatnál megálltam, s megnéztem magam az üvegben. Kétség sem fért hozzá, hogy külsőm hagyott maga után némi kívánnivalót, de büszke voltam arra az emberre, aki voltam. Angelique nem látott tovább a külsőmön, de majd jön az, aki mélyebbre lát. Elmosolyodtam, és továbbindultam, amikor eszembe jutott egy versrészlet:
„Kék égboltjából, csillag-ablakon
kikönyököl a szívek mestere
Isten szemével ember-alakom
átröntgenezve csöndbe mosolyog.
Egész külsőm-belsőm beléremeg:
Mester, milyennek látod szívemet?”
VÉGE
Boda Zsófia Borbála, Buksi
A Mécs László
A komoly, a hivő,
Embert szelídítő,
Szívből szerethető.
Tollvonásait,
Olvassátok Ti,
Jó embernek, mind.
Mécs László,
Szép, hogy volt,
Most ez jó.
Versét olvasom,
Így csodálkozom,
Pompás verssorok.
Vershez ima
Hogy jól,
Írjon,
Imát,
Mondott.
Sokszor futva, menvén, a templomba,
Két tenyere egymásba fonódva,
Kérte az égieket buzgóan,
Adjanak rímeket, bőven, bátran.
Képzelete,
Eleredt,
Mikor írta,
A verset.
Imái az ihlethez,
Eredményesek lettek,
És bizony így születtek,
Az egynél jobb, szebb versek.
Hisz minden este,
Nem tudom, mit tett,
Lehet, feküdve,
Írta a verset.
Reggeli ihlete
Reggel, mikor ébredt,
Kakasa énekelt,
Jöttek gondolatok fejében.
Varjú reggel korán,
Üdvözölte: kár, kár….,
Mag a mezőn vár rád.
Verssorok halmazai jöttek,
Alig bírta leírni őket,
Így az ihlet a papirost kinőtte.
Szeretve nézte környezetet,
Világot látta s a természetet,
Az állatoknak naponta üzent.
Eliza Beth
Tükröződés
Én tükre vagyok minden mosolyoknak,*
Őszintéknek és valótlanoknak,
Hadd lássa meg az ember a másik fájdalmát,
Akkor is, ha némán, mosoly mögül kiált.
Én tükre vagyok minden mosolyoknak,
Mit a gyermekek arcunkra lopnak,
Mi a szívünk mélyéből sugárzik,
Akkor is, ha a lélek odabent fázik.
Én tükre vagyok minden mosolyoknak,
Mit ember embernek adhat,
Kinek önzetlen tette elismerést nem vár,
Csak teszi, mit a szíve diktál.
És tükre vagyok a te mosolyodnak,
Hiszem, hogy csupa jót hoz a holnap,
Szemedben a mosoly örökké ragyog,
Mint égen a tündöklő, halvány csillagok.
* Mécs László: A gyermek játszani akart c. versének egyik sora
ERDÉLYI ERZSÉBET
„E fiúkért valaki felelős!”
Mécs László: Vád- és védőbeszéd
Emlékmorzsák Mécs Lászlóról
A beszélgetést lejegyezte: Erdélyi Erzsébet
A nagykaposi Erdélyi család kiterjedt família volt. Sajnos a háborúk, majd az államhatárok átrendeződése következtében szétszóródott, egyik része ott maradt a Felvidéken, Szlovákiában, a másik Magyarországon, a harmadik Csehországban folytatta életét. Édesapám a II. világháború után Magyarországon alapított családot, és egyik unokanővérem is ide jött férjhez. Őt kiváló memóriával áldotta meg az Úr, jól emlékszik az Édesanyja által elmesélt történetekre, és szívesen feleleveníti ezeket, amikor faggatom. Mécs László soha sem maradhat ki a beszélgetéseinkből. Régóta készülünk lejegyezni minden vele kapcsolatos emléktöredéket, hiszen az Erdélyi családban valóságos Mécs-kultusz alakult ki. Apám szinte szentként tisztelte.
A pályázat jó alkalmat kínál az emlékezés megörökítésére. Az idősebb generáció azóta kihalt, de a fiatalok közül is többeket elveszítettünk már. Épp ideje, hogy lejegyezzük a Mécshez fűződő családi emlékeket.
Kristály Endréné (Kázsmér Klára, a beszélgetésben KK) ónodi nyugdíjas tanítónő a beszélgetőtársam. Az ő Édesanyja és az én Édesapám testvérek voltak. Rajtuk kívül még 3 leánygyermeket neveltek a nagyszüleink. Mécs László 1920 és ’30 között nagykaposi plébános volt. A mélyen vallásos Erdélyi család napi kapcsolatban állt vele és özvegy édesanyjával.
EE: Klárika, tudod-e, hogy ez az év Mécs László születésének 120. évfordulójával indult? Ma, amikor ismét felidézzük a Tisztelendő úr emlékét, épp halálának évfordulója van. 37 évvel ezelőtt november 9-én halt meg.
KK: Valóban. Amikor Anyám Nagykaposon meghallotta, hogy az idős Mécs László halálán van, felkerekedett, és nászasszonyával együtt Pannonhalmára utazott, hogy meglátogassák a drága beteget. Gyermekkoruk óta nem találkoztak. Mécs László nem ismerte meg őket, hogyan is ismerhette volna annyi év elteltével! Két hónap múlva meghalt. Gyakran emlegették ezt az utolsó találkozást. Az arcképe ott függött szobánk falán, mintha családtag lenne.
EE: Van egy fényképed, amin csaknem nyolcvan gyermek és egy tanító társaságában középen ül legendás hófehér reverendájában a pap-költő.
KK: 1921-ben készült ez a fénykép. Mikolájcsik János tanító úr ül mellette. 
Mécs László igen szerette a gyerekeket. A hittanórán síri csend várta, pedig 70–80 gyerek járt az osztatlan római katolikus népiskolába. Gyakran mentek az erdőre kirándulni, ahol együtt labdázott, futkározott a gyerekekkel. Aztán cukor-eső volt a jutalom. A kirándulás elmaradt című versből a szüleim iskoláskori élményeire ismerek.
Apánk 1911-ben, Anyánk 1913-ban született. A fényképen rajta vannak mindketten, Anya az alsó sorban jobbról a második, Apu pedig szintén jobb oldalon, a felső sorban a 6. lehet. Ő négyéves korától árva volt, hol kapott enni, hol nem, ezért kisebb termetű a korosztályánál. De igen okos, talpraesett fiúcska volt. Ő volt a plébános kis postása. Egyik alkalommal elveszített 5 koronát. Nagyapánk a szomszédoktól kért kölcsön, hogy vissza tudja adni, majd megkérte a lelki atyát: „Nagyságos Főúr (így szólították Mécset), többet ne küldje a fiamat a postára.” Mécs László szégyenkezett, és kérte nagyapánk bocsánatát.
EE: Mécs László – bár kántortanító gyermeke volt – jól ismerte a paraszti munkát. Nagyapánk művelte a „pap földjét”, így a pici Erdélyi házba, amely a plébánia közelében volt, ellátogatott néhányszor a jeles vendég. Az is előfordult, hogy felült Nagyapánk mellé a tehenes szekérre, és amíg kiballagtak a határba, jól elbeszélgettek.
KK: Valószínűleg gyermekkori élmények elevenedtek fel ilyenkor benne, ezek hatására születhetett például az Apám járomszíja című költeménye is.
„Apám tanító volt, de örömmel túrta
földjét, ha megszünt az iskolai dolga.
Emberségét szívbe-földbe adagolta.
[…]
Szolgánk szántott. Olykor én is ekét fogtam.
Róka járt nyomunkban, a megnyílt barázda
árkában kiszántott egérre vadászva.”
Az egyik alkalommal, amikor indultak volna nagyapánkkal a határba, Édesanyám kislánykaként a szekérderékban kucorgott. Mécs László odaszólt neki: – Juliska, menj be Anna nénihez (így hívták Mécs édesanyját), és kérj tőle almát. Amikor visszajött, a kis kötényébe belenézett a tisztelendő, és így szólt: – No Juliskám, menj vissza, és mondd meg Édesanyámnak, hogy a jobbikból is adjon. Az édesanyja igen takarékos asszony volt, de nem csoda, hiszen öt gyermeket nevelt özvegyen.
Rendkívül népszerű volt a hívei körében, de a más vallásúak is szerették. A szegényeknek nagy télvíz idején fát osztott tüzelőnek, és a kálvinista gazdák is segítettek behordani a fogataikkal a katolikus pap által adományozott fát. A zsidó rabbival is nagyon jóban volt, sokat sétáltak együtt Kaposon, beszélgetve.
Olyan is előfordult, hogy levette a cipőjét, és a koldusnak adta. Az egyik versében azt is leírta, hogy egy vak koldusasszony piócát ment fogni a tóba. A lábába csimpaszkodtak a férgek, leszedte őket a néni, és eladta a faluban. Mécs elment megnézni, hogyan történik ez a művelet, aztán szívfájdító vers lett a szomorú élményből.
EE: Vidámabb emlékeid is vannak azért Róla.
KK: Anyám Vankovicséknál szolgált. Sokat járt oda Mécs László. Vankovicsné „lötyögőst” főzött, mert a vendég igen szerette. Anya sokszor főzött nekünk is.
Lötyögős
Hozzávalók: krumpli, hagyma és sertéskaraj
1 hagymát apróra vágunk és zsírban megfonnyasztjuk. Ráteszünk 2-3 szelet kiklopfolt karajt, finoman besózzuk, borsozzuk. Erre karikára vágott hagymát, majd karikára vágott krumplit rakunk. További sorral is bővíthetjük, attól függően, hány személyre készül. Sűrű tejföllel leöntjük. Igen lassú tűzön főzzük, közben lötyögtetjük, hogy le ne kozmáljon. Ha puha a hús, kész.
EE: Mennyire ismertétek Mécs László verseit?
KK: Akkoriban a könyv igen drága volt, nekünk nem telt rá. Anyukám a Vankovicsék könyvéből sok verset kimásolt, és ezeket őrizgette, olvasgatta nekünk. Amikor Anyukánk meghalt, Bandi fiam A királyfi három bánata című versét lemásolta, és anyám szíve fölé helyezte a koporsójába. Így élt a Mécs-kultusz tovább az én családomban is.
De Endre bátyánk [Erdélyi Endre festőművész, az Édesapám] is rajongásig szerette Mécs Lászlót. Rád milyen emlékeket hagyott Édesapád?
EE: Apám második apjának tekintette Mécs Lászlót, 1990-ben, 85 éves korában írt önéletrajzi visszaemlékezésében el is meséli, miért. Nagyon nehéz gyermekkora volt, hiszen édesapja, a közös nagyapánk, Amerikában próbált a népes család eltartásához anyagi erőket gyűjteni. 6 hold földje volt a családnak, amit ez megtermett, az tartotta el a nagymamát, annak édesanyját, a négy lánytestvért és a gyermekkorból éppen csak kinőtt Apámat. Ő nem tanulhatott, hiszen valakinek gazdálkodnia kellett, pedig rajztehetsége már harmadikos korában megmutatkozott. Egyszer lemásolt két szentképet, és felajánlotta a templomnak. Mécs volt akkor a plébános. Nagyon megdicsérte, de elmondta Apámnak, hogy ez templomba nem való, mert oda csak művészi munkákat lehet bevinni. Biztatta, hogy rajzoljon tovább, és megígérte, hogy ha alkalom adódik, be fogja mutatni őt olyan embereknek, akik segíthetik a továbbhaladásban. Ígéretét be is tartotta.
Apa először egy ungvári hétvégi rajziskolában fejleszthette képességeit, már itt felfigyelt rá a sajtó, jó kritikát kapott a Kárpátaljai Újságban. Sajnos ez csak egy télen át tartott, utána önszorgalomból festegetett, édesapjával együtt, aki – bár Pesten kitanulta a szabó szakmát, igen ügyesen rajzolt. Mivel szakmájából nem tudott megélni, népes családját pedig el kellett tartani, paraszti életmódra váltott. Télen, amikor nem volt mezei munka, ráért ő is rajzolgatni a fiával. Apa –autodidakta módon ugyan, mégis – szépen haladt előre. Kijárt a csicseri erdőbe, lerajzolta a két ökrüket delelés közben, amint épp ettek, és ezt a képet meg is vette tőle Mécs László. Őt is lefestette, de gyengén sikerült, mert Mécsnek nem volt türelme sokat ülni. És – ahogy leírta Apám – olyan „nehéz arcot” még nem is tudott megfesteni.
KK: Ő tehát alaposan tanulmányozhatta Mécs karakterét. Milyennek találta?
EE: Rendkívül szép férfi volt, s amikor költői estjein kiállt a hófehér reverendájában és lángoló arccal szavalt, mindenki csodálattal és hódolattal nézte és hallgatta.
Húszéves volt Apám, amikor elérkezett számára az igazi nagy lehetőség. Mécs pártfogásának köszönhetően a MANSZ (Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége) kecskeméti csoportja – özv. Pócsy Györgyné és még néhány katolikus asszony támogatásával – a Révész Imre vezette kecskeméti művésztelepen tölthetett 11 gondtalan hónapot. Innen Budapestre vezetett az útja Aba Novák Vilmos magániskolájába. 1933 júniusában Aba Novák elvitte magával Jászszentandrásra templomot festeni. Ez nagy megtiszteltetés volt, és innen indult művészi karriere, amit aztán kerékbe tört a második világháború.
Ez a kapcsolat minden bizonnyal közrejátszott abban, hogy Apámat „klerikális reakciós” minősítéssel utasították el, valahányszor felvételét kérte a Képzőművészeti Alapba
Méccsel elvesztette a kapcsolatot, de mindig nagy-nagy szeretettel és hálával emlékezett rá, féltve őrizte dedikált verseskötetét.
KK: Nem is maradt más tárgyi emlék kettejük kapcsolatáról?
EE: Három évvel ezelőtt hatalmas öröm ért. Kaptam egy e-mailt, ezzel a szöveggel.
Tisztelt Asszonyom!
Kovács Ágnes levéltárosunk megbízásából szeretettel küldöm Édesapja, levéltárunkban őrzött levelezőlapjának digitális másolatát.
Szeretettel és tisztelettel: Orbán Cs. Frigyes premontrei szerzetestestvér.
A csatolt képeslap előlapja és hátlapja így néz ki:
Egy nagykaposi temetést festett meg Apa, minden bizonnyal Mécs László plébánost idézve fel emlékezetében.
De talán Mécs is gondolhatott Apámra és a hozzá hasonló szegény sorsú tehetséges gyermekekre, amikor ezeket a gyönyörű sorokat megírta:
„Mert jó a szegénység ész-kifenő szíjnak,
akinek esze van s kit nagy célok hívnak!
És jó a szegénység rubint köszörűnek,
hogy rubintos szívét fenje gyönyörűnek,
hogy sokan szeressék és ne legyen árva.
Áldott, ki ily vagyont hagyott a fiára!”
(Apám járomszíja)
MAGDUS MELINDA
Édesanyámhoz
Hasztalan kerestem hozzád szép verseket,
egyet sem találtam olyant, mely Rád illett,
a keresgélés után magam fogtam tollat,
hogy hűen megrajzoljam minden vonásodat.
Mikor megszültél és életet adtál,
nem tudtad előre, hogy milyen sors vár rám,
mégis a világra hoztál,
s éjt nappallá téve gondoztál.
Kiskoromban ápoltál, pólyáztál,
mással nem törődve csak velem foglalkoztál,
abban a reményben, hogy egészséges leszek,
és életemet majd jó irányba tereled.
Iskolákban taníttattál,
nekem mindig csak jót akartál,
s én rossz gyermek,
mennyi bánatot okoztam Neked.
Most is Te viseled gondom, életem adója,
amit én meghálálni sohasem tudok,
hiszen azt a jóságot és azt a szeretetet,
melyet az Édesanya ad gyermekének,
megfizetni semmivel sem lehet.
Isten árnyékában
Élek kegyelmedben, itt a jégveremben,
de a lelkem mélyén tűz melegít engem,
a külső falak sugározzák a hideg érzetét,
egy belső hang azonban felmelegít rég.
Soha ne add fel, ezt suttogja felém,
vigyázok rád, hogy soha el ne vesszél,
hidd el lesz jobb is, megoldódik gondod!
Öt évtizede már, hogy ezt sulykolja nekem,
és zömmel így is lett, ezt elismerem,
nem bántam meg soha, hogy rá hallgattam,
bölcsességet adott sok nehéz dologban,
néha ellenkeztem és nem értettem szavát,
akkor megmutatta, veszteni milyen nagy kár.
Ha olykor-olykor hibázok, felnyitja a szemem,
utólag rájövök, nem helyes, amit tettem,
de sosem késő még, elrendezhetem.
Az ő árnyékában élhetem életem,
segít ő túl lenni a nehéz terheken,
oly sokszor árnyékot adott ő nekem,
és egy helyet, ahol megpihenhetem.
S ez az árnyék nem volt más egyéb,
mint a templom csendes menedéke,
hol karjaimba zárhatom a végtelent.
Kék madarak
Az én kék madaraim a szívemben laknak,
mikor kedvük támad meg is mutatkoznak,
sűrűn előjönnek, mosolyt fakasztanak,
szemembe néha könnyeket is csalnak,
de ezek a könnyek az örömtől fakadnak.
Nélkülük az életem sivár tenger lenne,
madárkáim nélkül értelmet sem lelne,
köszönöm a Teremtőnek, hogy megadta őket,
boldogságot adva így az életemnek.
Az én kis világom csak velük lehet teljes,
hálás vagyok érte ezért az Istennek,
kívánom, hogy más is élje át mindazt,
amit az én kék madárkáim szeretetből adnak.